In memorian Bösendorfer Ferenc

Bösendorfer Ferenc Pilisvörösváron, sváb bányászcsaládba született. Palásti János szíjgyártó inasa volt, aki hamar felismerte, hogy a fiatal ember nemcsak szorgalmas, kitartó és becsületes ember, de nagy tehetséggel is rendelkezik. Ennek volt köszönhető, hogy a foltozó vargából népi iparművész lett. A Népművészeti Szabadegyetemre járt, és ott tökéletesítette tudását. Elsősorban sallangok készítésével foglalkozott, de nehéz bőrből is készített kantárt, nyerget és más lószerszámokat. Készített bőrfonattal ékesített kulacsokat, táskákat, tárcákat és egyéb dísztárgyakat. Szűkebb hazájában a bőrcsíkok mesterének tartották, mert azok rendkívüli fantáziával és ügyességgel egymásba font mesterművei nem csak a lovas sportokat kedvelők kedvenc sallangjaivá váltak, de bárhol ékévé váltak egy szobának, teremnek. Népi iparművészként bejárta a világot. Részt vett a hazai népművészeti kiállításokon és vásárokon kívül Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Amerikában, Ausztráliában is szakkiállításokon, vásárokon. Készített sallangos szerszámokat a spanyol királyi hadseregnek, de Emil Jung négyes fogathajtó is tőle rendelt parádés dísz szerszámokat. Pavarotti Modénába hívta meg egy általa szponzorált lovas rendezvényre. A világ számos országában több szakmai elismerésben részesült. A 70-es évektől a kerületben is többször mutatkozott be népművészeti kiállításokon. Itt és országos megmérettetéseken is előkelő helyezéseket ért el.

A képen kiállítása megnyitásán a Galéria ‘13-ban (balról jobbra: dr. Therbe István, Sasvári Ilona, Bösendorfer Ferenc

2001-ben a Soroksárért Érdemérem kitüntetéssel méltatta őt a kerület képviselő-testülete. 2004. szeptemberében a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnökségétől munkája elismeréséül ARANYKÉZ kitüntetésben részesült.

Bösendorfer Ferenc mindig szerény ember volt. Ha eredményei, sikerei kerültek szóba, soha nem mulasztotta el megemlíteni azokat, akiknek úgy érezte köszönhet valamit. Hálával és tisztelettel beszélt mestereiről, és különös hálával és szeretettel mondott köszönetet minden alkalommal feleségének, akit életében és munkásságában mindig egyenrangú társnak tekintett.

Önmagát boldog embernek tartotta. A Galéria ‘13-ban megnyitott kiállítása alkalmából így vallott: „Boldog és elégedett ember vagyok, mert mindig azt csinálhattam életem során, amit szerettem, ami a hobbim volt.”
Hiánya nemcsak a kerület, de a világ népművészetet szerető társadalmában is pótolhatatlan űrt hagy maga után.

Saját készítésû tárgyakkal kápráztatta el a népmûvészeti kiállításokon a látogatókat